SZÉP SZAVAK

 *
"A lelki szeretetben énünk kőkemény falai megrepedeznek, s mint az árvíz kilépünk magunkból, s a másik világát is elöntjük. Még akkor is, ha ez a világ tele van gátakkal, akadályokkal, szögesdrótokkal. S mindezek hiába bántanak, sértenek, karcolnak, vagy sebeznek. És bárki, aki hozzánk is belép szöges, tüskés, csapdákkal és akadályokkal teli országba jut. Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy túllép ezeken a bántó akadályokon, sérelmeit megbocsátja, hibáidat eltűri, s elfedi. És jön tovább, és helyet csinál magának benned:mert szeret."

 (Müller Péter)

*

*

Lelkes Miklós: Mikor a csend beérik

Mikor a csend beérik:
kék ujjhegyen
lepketánc, fehér szárnyak,
fényszerelem.

Mikor a csend beérik -
piros a dal:
a piros dallá gyújtja
mit szív akar.

Mikor a csend beérik:
gyümölcs ragyog.
Édenkert-szellő ringat
égillatot.

Mikor a csend beérik -
már hallgatunk
egy hangra, halkan súgja,
hogy nem vagyunk,

s lelkünkben is beérik
másik való:
hogy nemléten túl lenni,
az volna jó.

Mikor a csend beérik -
új tűz velünk:
értünk kiált a múltunk,
volt-életünk.

Mikor a csend beérik -
könnyes a szem,
s fáj egy csillagos szépség:
a végtelen.

*

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőllő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfüzik
a bús földet díszitik.

Kezed csillag énnekem
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
összefogva sziveink.

*

Zalán Tibor: Utánad

Cserben hagytak a
szavak Csak rémült kezem
kap még utánad.

*

Sárhelyi Erika:Fagyott szárnyak

Kicsit megállt a világ köröttem,
talán a ködbe zuhant tél teszi.
Kicsit lelassult ma a szívem,
viszi a vérem, bánattal teli.

Kicsit gubbasztok, fagyott a szárnyam,
ma a repülést hiába vágyom.
Kicsit elfordulok, hogy ne lássam,
hányan didergünk ezen az ágon.

*

Őri István: A Tündérkert virágai - A holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak...

Nagyon...