Illyés Gyula: Könnyező

*

*

 Illyés Gyula: Könnyező

Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.

*

Szilágyi Domokos: Valamikor

*

*

 Szilágyi Domokos: Valamikor

Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!

Valamikor az isteni
hajdankorban, az itteni
dombok karéján;
elrévedtem az átható
levegőben a látható
magasban cikcakk fecskén, héján,
felhőn és nyíl sason
s alant a nyárfasor
öblén a hallgatag
parton a halk patak
ölén az évek és
érzés, emlékezés
csúcsán az önfeledt
múlt és jövő felett,
a lélek éje és
elfáradt érverés,
felhők mögé sodort,
kóborló, röpke hold
és tünde délibáb
között – – és így tovább.

Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!

1. befejezés:

Hova tűnt el a hajdani dallam?
Tovaszállt egy hajnali dalban.

2. befejezés:

Elhallgatok. Ti játsszatok.
Én majd őrzöm a látszatot.

*

Baranyi Ferenc

*

 Baranyi Ferenc 

"Fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt
szeretők egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek."

*

Rajki Miklós: Szeretni...

*

*

Rajki Miklós: Szeretni...

Szeretni, tudni kell.
Ha kell, a másik
Lángjában égni el.
De nemcsak a lángban,
Hanem ha kell,
S z e r e t n i
Az üszkös parázsban.
Mert jóban a jó,
Nem nagy mutatvány.
A könnyű és a laza,
Nem nagy feladvány.
De mikor a nehéz
Van éppen a soron,
Mikor a szükség van
Porondon,
Mikor összefogva,
Lehet, hogy csak
Fogakat csikorgatva,
Szükség van
Minden erőre,
Bíztatásra s tiszta bensőre,
Ha ki kell állni
A goromba szélben,
S vállalni kell
Úgy, ahogy vagyunk,
Engem vagy Téged,
Ha a bennünket bántó szó
Több, mint a biztatás,
Kevesebb
A felénk nyújtott kéz,
Mint a taszítás,
Mikor támadnak
Szóval és ököllel,
A hazugság jön szembe
Karban a kárörömmel,
Mikor másnak az a jó
Ha nekünk rossz,
Mikor a szél is,
Enyhe illat helyett
Kesernyés füstöt hoz,
Akkor kell
A szeretet igazán,
S akkor kell
A hűség és kitartás.
Akkor kell átkarolva,
Ázva, fázva,
A viharban összehajolva,
Egymást segítni előre,
Hogy majdan az élet napja
Újra fordul kelőre,
Még legyünk mi is,
Ne csak a pusztulás,
A korom, a füst,
A lelki s testi árulás.
Akkor kell a szeretet.
Akkor igazán.

*

Ágh István: Még egyszer

*

*

 Ágh István: Még egyszer

Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagyhirtelen az idő visszaállna
egy villanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszivódva
keringene a pad erezetében,
tehát, ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elrestellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.

*

Leleszi Balázs Károly: És mondd, tudod-e?

*

*

Leleszi Balázs Károly: És mondd, tudod-e?

Tudod-e, hogy szál virág a tavasz
megértésére nyíló ablak?

Tudod-e, hogy a hajótöröttnek egy szál
deszka a túlélést, a reményt jelenti?

Tudod-e, hogy egy kedves szó széttörheti
a kövekből emelt hallgatást?

És mondd, tudod-e, hogy az Isten könnye
egyre csak hull, hull érted és értem?

*

Válóczy Szilvia: Maradok

*

*

 Válóczy Szilvia: Maradok

Kell, hogy megnyugodjon a lélek,
kell még néhány
egyszerű ének,
hogy mosoly hagyja el arcodat.
s vágyakba rejtett karcolat
legyen minden régi emlék,
de még, ha nagyon is mennék,
maradok.

*