József Attila: Majd megöregszel

*

*

 József Attila: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
                            S a félelem tünődik, nem a vágy,                                   

 a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

*

Weöres Sándor: Ha nézem a világot

*

*

 Weöres Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én   

*

Juhász Gyula: Epilógus

*

*

*

Juhász Gyula: Epilógus

A vágyak bágyadt hegedűjén
Gyászindulót húzok neked.
Fáradt újjakkal, tört vonóval
Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak
A horpadt öblű hegedűn
És könnyeim, az eltitkoltak
Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom
És szívem beléteremtem,
Most olvad mint a gyöngy a borban,
Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén
Elhal a legszebb nóta ma,
Örvénylő mély tenger-szemedbe
Szédül utolsó dallama!

*

Szabolcsi Zsóka: Emlékszem...

*

*

Szabolcsi Zsóka: Emlékszem...

Titokzatos éjszaka volt,
a hold az árnyakra hajolt,
harmatot ittak a levelek,
szerelmet súgott a rengeteg,
éledtek erdők ág-bogán
rigók, cinke és csalogány,
szerenádot hozott a szél,
fű közt millió tücsök zenél...
hallgattuk az édes dallamot,
amit a természet suttogott,
a túlpart fái közt kelt a nap,
ébredő lelkekben tűz fakadt,
eljött a reggel, s fényeivel
felragyogott szemünkben a jel,
kéz a kézben, ma is érzem én
túl ezer álom hűlt helyén,
túl száz meg száz megélt csodán,
csalódás, öröm ág-bogán...
hull az idő, a napra éj,
emlékek hálója tűnt szeszély,
rejtélyek rejtik útjaink,
kóborló ősi vágyaink,
s titokzatos-bús éjeken
a csillag, a hold ma is üzen.

*

Baranyi Ferenc: Nem szabad.....

*

*

Baranyi Ferenc: Nem szabad.....

Nem szabad soha visszanézni
Visszahozni eltűnt arcokat
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék
Fakuljon meg, hogy elfeledjék
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni

*

Kun Magdolna: Mondd

*

*

Kun Magdolna:  Mondd

Mondd átok vagy áldás tudni, hogy ennyire szeretlek?
S megbocsátható-e, ha lelked gyöngykagylóba zárom?
Bűnnek vallod-e ha az érzések titkait sosem palástolom
És a lobbanó szenvedélyt csak két szemedben látom?

Mondd, oly tisztán szól- e még lelkünkben a dallam,
Mely annyi éjen át szívhez szóló lágy muzsikát játszott
S melyben a kimondott szép szavak, mint apró mécsesek,
A szerelem éltető erejétől kaptak öröktüzű lángot.

Mondd szeretsz-e úgy akkor is, mikor gondolatban ölelsz
És nem érinthet két kezem a megvetetlen ágyon,
Mert helyettem csak az őszi szél simítja révedező arcod,
Ahogy elmélázva ringatsz egy könnyes vallomáson.

*

Marschalkó Lia: Bucsu

*

*

 Marschalkó Lia: Bucsu

Kedvesem, elmegyek, hiába hív szavad vad őzek ligetébe, honnan
Egykor szerelmem került merev szivedre ékül, mint barna mézeskalácsra
Cifra rózsa. Elmegyek, kedves, sietnem kell, mert tavasz csarnoka nyílik,
Rügyek forognak vén fák falában, nagy fészek-áriák születnek,
Zeng a csalit ujjain a kamillahegedű, őrült szagok bolyongnak
És reggel az égi tündér ibolyaszája azt mondta:
Ird meg rohanó ifjuságod kottáit fiatal nő, siess, mert
Estére köd küszöbére kerül márciusi zenéd, s táncod
Nyomán finom rózsabot bokád törötten omladoz.

Kedvesem, elmegyek, mézsípokon vágyad hiába száll és csókod
Fekete violái hiába hullatják bókoló szirmaikat szomorú trónom elé:
Engem a ritmus lakodalmán elszerettek tőled a füvek és fények zenebonái...

*

Tornay András

*

*

 Tornay András

nyugalmad mellé telepszem
gyökereidre tapasztanak leplezetlen vágyaim
gyámoltalan erőtlenségem
forrásodra sóvárog

megszámolhatatlan gazdagságodba

ültetem reménységeim
ásom tévedéseim
rejtem aggodalmaim
hintem holnapom

*

Harcos Katalin: Mondd, szabad-e?

*

 Harcos Katalin: Mondd, szabad-e?

Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj,
hogy színes álom csak, amit szeretnék?
Ha bármint fáj, megértenem muszáj,
hogy többre vágyom, mint amit tehetnék...

Mondd, szabad-e engedni a vágyat
beférkőzni mélyen a szívembe,
ha eszem tudja, hogy nem is várhat
majd változást, akármit szeretne?

Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
érezve és tudva: mást szeretsz,
és álmodni gyönyörű meséket,
amiket te meg úgysem tehetsz?

Mondd, szabad-e így, verseket írva
kergetni ily csalfa ábrándokat,
s éjjel, arcom a párnámba fúrva
zokogva irigyelni másokat?

*

*

Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez

*

*

 Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez

elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...

mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

*

Szabolcsi Zsóka: Botladozom

*

*

Szabolcsi Zsóka: Botladozom

Pezseg az élet,
zengő dalok hívnának,
de nem tudok moccanni sem.
Holdtalan éj borul fölém.
Tegnap még repülni vágytam.
Ma újra göröngyök nőttek lábam alá.
Botladozom szavak erdejében,
álomfák hullnak porba
jajduló robajjal,
s harmatot sír minden fűszál,
ha felragyog a nap.

*

Szabolcsi Zsóka: Könnycseppek az elmúlásért

*

*

 Szabolcsi Zsóka: Könnycseppek az elmúlásért

Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.

 *

Harcos Katalin: Érintésed

*

*

 Harcos Katalin: Érintésed

mint áramütés,
átjárja egész testem...
Csak ezt kerestem!

*

Baranyi Ferenc

*

 Baranyi Ferenc 

"Fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt
szeretők egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek."

*

Balla Zsófia: Amikor

*

*

 Balla Zsófia: Amikor

Amikor kerül a munka és az álom
fejét elfordítva megy a jóbarátom
amikor láttodon fulladozni kezdek
amikor egy hasonló kabátban kereslek
amikor magamban szólok s veled néma
vagyok s a zene is kilép a
medréből, elönti szám és fejem
ráz a hideg és felvet a félelem
amikor fogam a számba harap.
Amikor megölsz.
Öljél hamarabb.

*

Kun Magdolna: Vigyázlak

*

*

 Kun Magdolna: Vigyázlak


Lágy fuvallat leszek, ha láz gyötörne éjjel.
Tenyeredben foszló meleg, lágy kenyér.
Fénysugárba forduló napraforgó kehely,
Melynek nyarat ontó illata a szívedig elér.
Ajkadra simítom az idő meghitt csókját,
Feléd nyújtom kincsként óvó vigaszom,
Mindened leszek e valótlan világban;
Hideg éjben melengető bújó oltalom.
Mit irántad érzek, nem egyszerű hála,
Vagy fellobbanó érzésnek lángoló heve
- szemeidben vagyok a gondolat s az erő -
Legékesebb szavaidnak titkos fegyvere.
Tavasz leszek tél havában, elrejtőzködő.
Derűvel megfestett szivárvány az égen,
hogyha a percekből színes évek nyílnak,
reményben font életem jövő hittel éljem.

 *

Vas István: Rád gondolok

*

*

Vas István: Rád gondolok

Rád gondolok most is, mikor
Szégyenhalált tapint az újjam,
Rád gondolok napnyugtakor.,
Ha töprengek, hogy hol aludjam.

De jó, hogy nem vagy most közel,
Hogy életeddel újra másnak
Szolgálsz, hogy nem engem ölel
Karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
Veszendő és elérhetetlen,
Szemed vidám villámai
Lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
De szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad,
És milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
Az arcod olyan gyönge rózsa...
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz-e róla.

*

Németi-Vas Katalin - Ragyogás volt

*

*

 Németi-Vas Katalin: Ragyogás  volt


Villámként hasítasz belém…
Lelkemből viszel magaddal
Egy darabot…
S a tiédből marad ott
Egy foszlány…
Enyémbe fonom…
Mostmár
Díszítő eleme…
S szerelmed
Belőlem kiragyog
Visszaköszönnek a tegnapok
Édes emlékké forrnak
S a holnap
Fénye már
Ma világít…
Aranyglóriát von körénk…
Fényes szemcsék szitálnak
S mindent eláraszt
A RAGYOGÁS…
Mint szfinx körül kavargó
Homok…
Úgy kergetőznek bennem a gondolatok…
S valamennyi visszatér
A kiinduló ponthoz…
HOZZÁD…

*

Bódai-Soós Judit :Szerelem

*

*

 Bódai-Soós Judit: Szerelem

Csillagok selyme
foszlik a Földre. Perzsel
e simogatás.

*

Bán András: hozzád zuhanó

*

*

 Bán András:  hozzád zuhanó
  
     álomtalan éjszakán
     önmagukba fordulnak a fények
     úgy izzanak fel a gondolatok
     hogy lassan elégek
     elmondhatatlanul szép
     vez a hosszú-hosszú repülés
     fáradt csodába takarózom
     és szállni akarok még
     csillagom, ma az éjszaka
     olyan közelre hoz
     hogy megszépül a vers zuhanása
     avarba zizzenő fenyőtoboz
     lesz a szó, és
     mélyen belül zendül a rím
     szívembe burkolózom és
     elfelejtem a hideg esőt odakint
     ma ez a zuhanó vers
     szállingózni kezd, és suttogni neked
     és tétova mozdulattal egy
     percre érinti kezed
     és ebben a lélegzetnyi
     érintésben minden ott van
     ami hozzád vonz
     de sohasem mondtam
     hogy mióta láttalak
     a csend sem lehet a régi
     a fülem a hangodért fáj, és
     még a sóhajom is az életedet éli
     ma újra megkereslek és gyertyalángban
     és amikor a tűz játékában megcsillan a szemed
     hozzád sodródom feloldva szélzúgásban
     mint imát mormolom, csillagom, nevedet

*