Juhász Gyula: Ének

*

 *

Juhász Gyula: Ének

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.

*

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

*

*

*

 Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

*

*

Scheffer János : Őszi szerelem

*

 *

 Scheffer János : Őszi szerelem

Két sárguló virág hideg őszi napban,
Egymás felé fordul párás pirkadatban.
Testük összefonódik a bágyadt fényben,
Boldogon élnek az őszi napsütésben.

Két kicsi levél a föld felé hullva,
Belekap a szél és táncot járnak újra.
Egyszer még szállnak , násztáncukat járva
Mielőtt lehullnak fagyos pusztaságba.

Két ázott madár egy ágon összebújva,
Melegítik egymást fel-felborzolódva.
Bár a nyár már elmúlt, vadságának vége,
Feldereng egy őszi szerelem reménye....

*

Soóky Melinda: Lombhullás

*

*

*

 Soóky Melinda: Lombhullás


Hűvös a hajnal, a nyár elköszönt,
Barna köpenyben eljött az ősz.
Akár egy festő, már nekilátott,
Sárgára és rozsdára festi a világot.
Süppedő avar közt zizeg a szél,
Fáradtan hullik a sápadt levél.
Téli álomra készül a vén Föld,
Csillogó, arany ruhába öltözött.
A Nap elhagyta fénykoszorúját,
Unottan szórja bágyadt sugarát.
Egy felfénylő, színes pillanatra
Szívünk még a nyarat hívogatja.

*

*

Kosztolányi Dezső: A vendég

*

*

*

 Kosztolányi Dezső: A vendég

A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-rongy, kúsza bógáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.

Valami történt... Künn a kihülő ég
hideg könyűktől feketült,
egy idegen jött, fázva és setéten,
cselédlámpással reszkető kezében,
és nesztelen egy üres székre ült.

*

*

Király Imre: Őrizd meg!

*

 *

 
Király Imre: Őrizd meg!

Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak

Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.

Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.

Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.

*

Lucskai Vincze: Ha színekre tépném

*

*

*

 Lucskai Vincze: Ha színekre tépném

Ha színekre tépném szét a szivárványt,
és ölelném egyenként magamra,
szálakra a kaszált fűnek illatát,
mi maradna belőled titokban?

Szótétlen fogadnád-e ajkam, mohó
ujjbegyem, ha szilajon kelne
szirmaidon táncra, kábult-zavartan,
s vágyaimon napfény sisteregne?

Tudd, ha részekre is hullna a világ,
csak téged raknálak ki belőle,
mint patakot ha zúgni akar tovább,
csobbanva szét, cseppekre előtte.

Lesz, hogy nem leszek, hamvaimmal engedd,
koptatni simára zord emlékemet.

*

Vitó László: Szerelem

*

*

*

 Vitó László: Szerelem

Megszűnt a tér:
nincs "messze", nincsen "távol"
amióta tudom, hogy létezel.
Hol éppen vagy
a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat
amint bárhol gondolatban
nálam feledkezel
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én" és "te" kilábol
mely külön értelmetlen félbe szel
csak a tündöklő "Te meg én" világol
értelmes egy velem együtt leszel:
Én vétkezem, amikor Te hibázol
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

*

József Attila

*

*

*

József Attila

 "Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,"

  

*

Szakáli Anna: Veled

*

*

 *

 Szakáli Anna: Veled

Csendes napok álmodása
vált valóra,
méz ízű bor nem édesebb,
mint szerelmed édes csókja.

Érzem véred tomboló
lüktetését,
testem szemérmes szelídség,
hordozza titkok üzenetét.

Szemed mosolyában fürdök
epekedve,
testem takarnám, lázasan
meg-megremegve.

Titkok tudója, előtted
félénken állok,
s gyengéd ölelésedben
semmivé válok.

*

Jószay Magdolna: Ne szólj...

*

*

*

 Jószay Magdolna: Ne szólj...

Csitt, ne szólj, csak csendesen
nézd velem a Holdat kicsit…
ahogy visszatükröződik fénye rajtad,
arcodon ?? világítja meg saját arcom is.
Kezem a kezedben, szép ez a merengés,
s a csend is meghitt vallomás…
simítsd le arcomról a Hold fényét,
hisz túlárad a fény és nem számít most
égen-földön semmi más,
mert egyszerre látom szemedben
a tiszta, őszinte örömet és az
egyszer eljövendő
elmúlást.

*

 *

Ady Endre: Fekete zongora

*

*

*

 Ady Endre: Fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

*

*

Komjáthy Aladár: Évszakok

*

 *

 Komjáthy Aladár: Évszakok

Ősz

Rakott gyümölcsösök s téres mezők
nyájas felhők az aranysárga égen
s mint régentájt, homéri kék vidéken
visszhangos szöllődombon fürtszedők.

Nagy ódon illat. Színes lomb az erdőn
és zsong a lég ezüstös hárfahangtól
egy titkos istenkéz merengve lantol
a nyár bucsúja hangzik még kesergőn.

A forrás mellett nympha ül. Kibontva
az enyhe szélben szálldos szép haja
s az édes kéz, mely színes körbe fonta

a virágot, most ölébe ejtve nyugszik.
Tág, kék szemén a fény mint csillag úszik
s a nádasból felhangzik Pán szava.

*