Szeitz István: Tiszavirág

*

*

*

 Szeitz István: Tiszavirág

Ha lelked bársonyát hegyes tűkkel fejtették fel,
és megálmodott szavaidra a közöny műszere felel,
s ha kezed, lábad, szíved, májad
és a kiszikkadt szájad csak Őérte kiált,
de csak a falakról csöpögő emlékek járnak táncolni rád,
ha üres könyvet olvasol, mert elfogyott minden mese,
és nem segít a szerek bűvös ereje se,
ha forgó testedben lelked tiszavirág,
ne feledd, Isten gondol reád.

Ha a hóesésben a meleg ablakok mögé bújni vágysz,
de csak befagyott kapuk hideg vasára találsz,
ha puha szót akarsz kenyérért cserébe,
s hogy kedvesként jussál valakinek az eszébe,
de kövekre és szögekre fekszel le az éjjel,
s léted földre hullva szilánkokra térdel
tedd össze kezed, s nem ér a vád,
Isten majd gondol reád.

Mikor autó zaja veri fel az álmod,
és az első gondolat,
mint váltókon rázkódó vonat,
hogy többé nem találod,
mikor idegen vagy, mint egy folt a tiszta ingen,
ha véred hull, mert könnyed az már nincsen,
ha hazudsz, hogy a vágyadat fékezd,
és ma már remegve érnél a kezéhez,
és önmagad foglya vagy,
és körbe-körbe, mint ketrecbe falazott vad,
ó, hány percet él egy tiszavirág,
mondd, Isten, ugye néha, néha gondolsz reám?

*

 *