E. Kristóf Györgyi: Soha sincs hiába

*

*

 E. Kristóf Györgyi: Soha sincs hiába

Rég nem számolom már a koppanó
esőcseppeket az ablakon,
végiggördülnek lassan, hagyom,
hogy az idő, időtlen rohanó

útját járva néha megálljon
– s bennem éled a pillanat, mint szó
a versben ha érint, ha szép, ha jó,
ha fáj – és szüntelen formáljon

a testet adó örök végtelen,
bennem börtönbe zárva, védtelen
nyitok ezer ajtót a világra,

mert soha sincsen úgy, hogy hiába
kiáltod szélbe ébredő dalodat,
ha benne árad végtelen önmagad.

*

Balla Zsófia: Amikor

*

*

 Balla Zsófia: Amikor

Amikor kerül a munka és az álom
fejét elfordítva megy a jóbarátom
amikor láttodon fulladozni kezdek
amikor egy hasonló kabátban kereslek
amikor magamban szólok s veled néma
vagyok s a zene is kilép a
medréből, elönti szám és fejem
ráz a hideg és felvet a félelem
amikor fogam a számba harap.
Amikor megölsz.
Öljél hamarabb.

*

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

*

*

  József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

        Mikor az uccán átment a kedves,
        galambok ültek a verebekhez.

        Mikor gyöngéden járdára lépett,
        édes bokája derengve fénylett.

        Mikor a válla picikét rándult,
        egy kis fiúcska utána bámult.

        Lebegve lépett - már gyúlt a villany
        s kedvükre nézték, csodálták vígan.

        És ránevettek, senki se bánta,
        hogy ő a szívem gyökere-ága.

        Akit ringattam vigyázva, ölben,
        óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

        De begyes kedvük szivemre rászállt,
       etörte ott az irígy virágszált.

        És ment a kedves, szépen, derűsen,
        karcsú szél hajlott utána hűsen!

*

Kun Magdolna: Vigyázlak

*

*

 Kun Magdolna: Vigyázlak


Lágy fuvallat leszek, ha láz gyötörne éjjel.
Tenyeredben foszló meleg, lágy kenyér.
Fénysugárba forduló napraforgó kehely,
Melynek nyarat ontó illata a szívedig elér.
Ajkadra simítom az idő meghitt csókját,
Feléd nyújtom kincsként óvó vigaszom,
Mindened leszek e valótlan világban;
Hideg éjben melengető bújó oltalom.
Mit irántad érzek, nem egyszerű hála,
Vagy fellobbanó érzésnek lángoló heve
- szemeidben vagyok a gondolat s az erő -
Legékesebb szavaidnak titkos fegyvere.
Tavasz leszek tél havában, elrejtőzködő.
Derűvel megfestett szivárvány az égen,
hogyha a percekből színes évek nyílnak,
reményben font életem jövő hittel éljem.

 *

Szabó Éva: Kérdezted-e?

*

*

 Szabó Éva: Kérdezted-e?

Akartál szeretőnek,
hozzád méltónak,
ki állja, tudja a csatát,
a nőstények alázatát.

Akartál anyának,
föld-türelműnek,
hogy magamba fogadjalak,
és csöndemben kihordjalak.

Akartál társnak,
szép homlokúnak,
kit szárnya is visz, hogyha kell,
de más csillag ne hívja el.

Csodálod, hogy ennyi kötésben
mégis szabad maradtam?
Mondd, kérdezted-e egyszer is,
Magamat minek akartam?

Kérdezted-e?

*

Baranyi Ferenc: Hajsza

*

Baranyi Ferenc: Hajsza

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes.
Örök vagy.
Az esztelen futással, az ember néha felhagy,
s megáll egy pillanatra szétnézni,
jössz-e még, bírod-e még a tempót?
S nyugodtan áll odébb, meggyõzõdvén,
jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy pillantást, s elégülten továbblép.

Meddig bírod még? Meddig?
Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy néha megállok pihenni?
Elég neked, hogy néha elfáradván az útban,
azért érek nyomodba, hogy magamat kifújjam,
és utána futni kezdjek más nõk, más vágy után,
megújult erõmmel, s erõddel ostobán?

Meddig bírod még? Meddig?
Két éve, hogy követsz már.
Két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam.
Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod, idõnként, úgyis megfordulok.

Mi lenne, hogyha eltûnnél örökre?
Mi lenne, hogy ha belevesznél a ködbe,
s nem érezném a nyomomban holtbiztos követésed
és eltûnnék, egy magamba süllyesztõjén a térnek?
Biztos vagyok benned, míg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
s akkor tudnám valóban mit se érek,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni téged.

Futunk.
Konok futással. Én elõl te hátul.
Te kétségbeesetten, én esztelen, galádul.
Sokan futnak elõttem.
Elõtted én futok.
Óh, irgalmazz magadnak! Állj meg!
S megfordulok.

*

Vas István: Rád gondolok

*

*

Vas István: Rád gondolok

Rád gondolok most is, mikor
Szégyenhalált tapint az újjam,
Rád gondolok napnyugtakor.,
Ha töprengek, hogy hol aludjam.

De jó, hogy nem vagy most közel,
Hogy életeddel újra másnak
Szolgálsz, hogy nem engem ölel
Karod s talán többé se látlak.

Ezért te vagy minden, ami
Veszendő és elérhetetlen,
Szemed vidám villámai
Lobbannak fel a rémületben.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
De szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad,
És milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
Az arcod olyan gyönge rózsa...
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz-e róla.

*