Lévay László:A megfoghatatlan percek

*

*

*

Lévay László: A megfoghatatlan percek

Vigyorogva kúsznak rám a percek,
Egyik a másik után.
Megfognám, - de siklanak puhán,
Délután az agyamra ülnek,
Este a mámorban hagyott
Percek reggelre rám aggatják
A megvonagló holnapot.
Együtt rohanunk évek óta,
Nekik passzió, kínok nekem.
Milyen jó lenne egy-két szóra
Megülni néhány percemen.
Megvárni, míg a harmat ébred,
S trillázva dalol a madár.
Jönnek percek, mennek percek.
Holnap a Nyár már Őszbe jár.

*

*

*

Csorba Győző: Liliom

*

*

 *

 Csorba Győző: Liliom


Ég és világít. Átüti jégtüze
a súlyos éjt, villogva fölizzik a
tömör sötétség; fényes udvar
őrzi a szirmot a pusztulástól.

Az ősz ledönti, bújik a föld alá;
konok homállyá lesz maga is kicsit.
S mert így a titkát megtanulja,
ezzel arat diadalt az éjen.

*

 *

Gyurkovics Tibor: Örökké

*

*

Gyurkovics Tibor: Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szivemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

*

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

*

*

*

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

(Szabó Lőrinc fordítása)

*

*

Ábrányi Emil: Féltett boldogság

*

*

 *

Ábrányi Emil: Féltett boldogság

Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irígy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

 *

*

Baranyi Ferenc: Vasvirág

*

*

*

Baranyi Ferenc: Vasvirág


A vascsöbörbe tett virágra
rászól a kotnyeles világ:
"Virág, mesék virága, drága
tövednek díszcserép dukálna
vagy ritkaszép kerámiák!"

A szép növény buzgón virulna,
de vág a szó, szivébe vág,
szirmot sziromra rejt pirulva
és amikor rászólnak újra:
röstelni kezdi illatát.

Természettől szép köntösében
didereg s bánat járja át,
mert a kontraszt alázza mélyen
- bár nem szándéka semmiképpen -
szegényes fenntartó vasát.

Ezért átváltoztatja drótra
gyökere gyönge ágbogát,
levelét belepi a rozsda,
acélhuzal lesz minden rostja,
s fémlemez-szirma szinte vág.

Így lett az érdes ércedényben
finom virágból vasvirág.
A változást nem bánja mégsem:
egyenesebben áll a szélben,
sorsa bátrabban mostohább. 

*

 *

Mester Györgyi: Isten madárkája

*

Mester Györgyi: Isten madárkája
Melegít a fény, árnyékot ad a lomb, kályhám a nap, lámpást gyújt fölöttem a csillagos ég. Házam fala akadálytalan, ki-be járkál rajta a szél. Novemberi éjen ezüsthajamra sapkát borít a dér, s kucsmát hóból szab rá a tél. Szememre a hajnal jöttével a köd leszáll.
Köpönyegem testetlen, ezer rés van rajta, s ezer résben, mi megfogható lenne, semmit nem találsz.
Zsebem, tarsolyom nincs, miért is lenne, hiszen úgysincs mit belétenni.
Talpamon az út pora, pedig nem is járok rajta. A cipőm kényszerből sose kopik, bár előttem kacskaringózik a legrögösebb út, amin valaha jártak.
Szikkadt kenyér a testem, lábtörlő is egyben, bárki belém haraphat, belém törölközhet, csak én éhezem. Nem hiányzik az ízes falat, mert már nem emlékszem ínyencségekre. Nem kívánom a jót, mert az sem rémlik, mikor és mi volt utoljára jó.
Zeném a lombok zizzenése, a madarak hangja, festmény számomra a pirkadó ég, s a bujkáló hold csendéletet alkot fölöttem.
Életem könyve a tenyerem, melynek redőibe minden, sorsom, múltam és jelenem, bele van írva.
Hátamon a házam, ajtaján ülök, körülöttem ablak minden, bármerre ellátok. Kaméleonként színváltó vagyok, arcom szürke a bútól, vörös a nap tüzétől, ujjaim kékek a téltől, és piszkosbarnák a nyártól.
Ültömben összekuporodva, kicsi vagyok. Fölém borul a hatalmas világmindenség, s én alázatosan meghúzódom alatta.
Oltalmába vesz az ég, mert én vagyok az ő legszegényebb, de legkedvesebb madara, melynek nincsen se odúja, se fészke, a szabad ég alatt mindig kinn van, és soha, sehol nincs odabent.
A két kerék csak gurul, gurul velem. Enyém a tér, és enyém a messzeség, a végeláthatatlan távolság, mindaz, amelyet csak a kerekesszék képes bejárni…
*

*

Nagy István Attila: Virág

*

 *

Nagy István Attila: Virág

Amit én adhatok,

csak a csönd sziromlevelei.

*

 *

 *

Tornai József: Ősz és tél előtt

*

Tornai József: Ősz és tél előtt

Csak egy percet adjatok, szellemek,

egy percet a fényből és kiszabadulásból,

egy pillanatot ma reggel, míg tépi

hajam és a fákat, virágokat a hideg

nyárvégi orkán, egyetlen villanást,

hogy meglássam arcotokat

a sorsom fölött ragyogni, eltűnődni,

személytelen, Én-nélküli, nem-nélküli

szellemek, kik mindig leszálltok hozzánk,

megállíthatatlan folyókhoz,

ó a mi szomjas partjainkhoz. Ha elmossa

ezt a percet is az idő (mert elmossa),

hadd maradjon egy fény-szilánk belőlünk,

egy fény-ájulat az isteniről, ég-föld

szájának megszólalásáról a szívben.

Év, tűz, csönd, kép, táj, szín, kedv:

halhatatlanság és halál a szívben.

Egy percet a hirtelen kitörő nagy

forrásból, csak egy percet adjatok

mindnyájunknak, egy percért könyörgök

hozzátok most az ősz és tél előtt!

 *

Káli László: Ellopnám

*

*

*

Káli László: Ellopnám


Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét,
A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását,
hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon.
És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét,
A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát,
Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok.
Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát,
s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám,
minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám!
Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét,
mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt
csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!

*

 

 *

*

Jószay Magdolna: Élet

*

*

 *

Jószay Magdolna: Élet

Nyomaszt időnként butaság, gonoszság,
méltatlan emberi sorsok,
túl sok a rossz, a szükség, nyomorúság,
tragédiák, kivert állatok,
bajok, gondok, természeti csapás,
háborúk, lidércek, átkok,
rosszindulat, visszaélés, rút ármány,
betegség, taszító lázálmok.
Fogva tartanám a tiszta szépséget,
apró örömökből él a remény,
a pillangó röpte, madár csicsergése,
béke és nyugalom legyen igény.
Minden erőmmel újra gyűjtögetem
lélekbalzsamom - ez tény,
ám ha egész nap csak árnyékot látok,
estére már szinte zavar a fény.

*

*

 

Leleszi Balázs Károly: Ha harangvirágnak

*

 *

Leleszi Balázs Károly: Ha harangvirágnak

Ha harangvirágnak alkottál volna, Uram, akkor
harmat-könny ragyogású reggeleken, harangszóval
válaszolnék minden zsoltárra fakadt madárnak
s együtt dicsőítenénk Téged az új reggelért,
ők zengő énekkel, én harangszóval, hálákat adván
azért, hogy még mindig szól a kegyelmi üzenet,
ami lerombolja a szenvedésdúlt összevisszaságokat,
a tehetetlen, reménytelen teherhordozásokat,
hogy lehet még Krisztus keresztjéből nyerni új
életet, tiszta éneket és boldog igazságot.

*

*

Szilágyi Domokos: Anyám

*

Szilágyi Domokos: Anyám

Kiment a kertbe. Lába alatt
füvek kacarásztak; a vén diófa
meg-meghajolva
gordonkahúrként bongott.
S mint az árnyékok alkonyatkor,
úgy kóvályogtak feje fölött
a gondok.
A paprikák illedelmesen
utat nyitottak néki,
s apró paradicsomtövek
megannyi mosolygó bokra
úgy totyogott utána,
miként hajdani emlékei,
s miként majdani unokái:
némán, szoknyájába fogódzva.
Surrogtak a lehulló napsugarak,
a sötétedő ég aszott-kedvűen hallgatott.
Arcán mosoly suhant át: és mosolya nyomán
halkan fényesedni kezdtek a csillagok.
Csönd volt, hatalmas csönd. - Virágok szirmain
a hűvös harmat ájultan hevert.
A növekedő estben
napos holnapokat dédelgetett anyám -
s mintha ringatta volna, lassan elaludt a kert.

*

Kun Magdolna: Kék üzenet

*

*

Kun Magdolna: Kék üzenet

Ne vedd álmait a szálló kékmadárnak,
s ne kergesd félelmeddel, ha közeledbe száll,
mert a madár érző lelke olyan sérülékeny,
ha kalitkába zárnád, nem bírná soká.

Távolról figyeld, ahogy átszeli a tengert,
és a magas sziklaparton hűségesen vár,
mindaddig a percig, míg színt játszik az alkony,
s virágágyán átlibeg a kékes holdsugár.

A kékmadarat mindig árnyékával öleld,
ne szorítsd össze tárulkozó szárnyát,
mert ha túl szorosnak érzi fojtó simításod,
sosem vonhatsz köré marasztaló áldást.

S ha elrepül a kékmadár, nem jön többé vissza,
hiába várjuk napestig kitárt karjainkkal,
csak a szél zúgását halljuk a messzi távolból,
mely bús hangját csendíti könnyes áhítattal.

*

Nagy Krisztina: A te virágod vagyok

*

*

Nagy Krisztina: A te virágod vagyok

Szirmait már elhullató virág voltam, kinek illatát vitte a szél:

te jöttél, hitted még felépülök, lassan gyökerestől kiemeltél.

Földből kis gödörből hol tőzeg ölelt,

gyengéd kezed száramra lelt.

Haza vittél, édes melegben sarjadó életemnek helyet kerestél,

gondosan ápoltál, levágva száraz leveleim, becézve szerettél.

Tudtad: új virág szirma, már csak tied,

más nem érinthet, csak kezed.

Nap-nap után lested tavasszal érkező lassú, zöldellő ébredésem,

hálámat mindig új levél virág jelezte. Ez neked szánt ölelésem.

Minden törődésért, ezért az új életért -

már tudom -, virágos holnapért!

 

*

Ágh István: Szép őszi nap

*

*

Ágh István: Szép őszi nap

Angyalkék mennybolt, méregzöld moha
vonzása tartja egyensúlyban még
a nyárfalombok sárga tömegét,
inkább fölszállna mint lehullana

minden, megáll a nyúl fölött az ölyv,
és nem folyik, mi folyna, a Duna,
horogra akadt hatalmas csuka,
fekszik a halász csizmája előtt,

így maradna már, mint egy ünnepély
ragyogó képe, ha a lódarázs
békén hagyná az égi masinát,
s nem tombolna az ablak üvegén,

s a szellő vagy a bujkáló madár
nem piszkálná meg azt a levelet,
melytől az erdő is hullani kezd,
s peregve száll levél levél után,

ahogy lassanként ideje lejár
nemzedékem közül mindenkinek,
kivárhatnánk, míg beesteledik
az időtlennek tűnő délután,

hol az ígéret örök napja süt
mindannyiunkra, mintha legalább
még annyi volna hátra, miután
nem a szívünkből telel ki a föld,

és nem nyaggatnak belső nyavalyák,
ha a felejtés érzéstelenít
minden fájdalmat, s nem volt, ami nincs,
és nem lesz görcs meg tudathasadás,

ilyenkor tör föl a sose halunk
meg, fölpörög a heje-huja tánc,
hitesd magaddal te is, szuggeráld,
fiatal vagy, fiatalok vagyunk

kettesben itt a csárda teraszán,
bár a kabátunk szárnya földig ér,
ábrándjainkat négyökrös szekér
  viszi tovább.

*

Nagy István Attila: Vidd magaddal

*

*

*

Nagy István Attila: Vidd magaddal

Vidd magaddal erdő csendjét
virágoknak harmatkelyhét
vidd magaddal madár röptét
esti csillag színezüstjét
összeomló fehér vállad
vidd magaddal gyáva vágyad
felejtésre kárhozottan
nyíljon bánat mosolyodban.

*

*