*
Szilágyi Domokos: Anyám
Kiment a kertbe. Lába alatt
füvek kacarásztak; a vén diófa
meg-meghajolva
gordonkahúrként bongott.
S mint az árnyékok alkonyatkor,
úgy kóvályogtak feje fölött
a gondok.
A paprikák illedelmesen
utat nyitottak néki,
s apró paradicsomtövek
megannyi mosolygó bokra
úgy totyogott utána,
miként hajdani emlékei,
s miként majdani unokái:
némán, szoknyájába fogódzva.
Surrogtak a lehulló napsugarak,
a sötétedő ég aszott-kedvűen hallgatott.
Arcán mosoly suhant át: és mosolya nyomán
halkan fényesedni kezdtek a csillagok.
Csönd volt, hatalmas csönd. - Virágok szirmain
a hűvös harmat ájultan hevert.
A növekedő estben
napos holnapokat dédelgetett anyám -
s mintha ringatta volna, lassan elaludt a kert.
Kiment a kertbe. Lába alatt
füvek kacarásztak; a vén diófa
meg-meghajolva
gordonkahúrként bongott.
S mint az árnyékok alkonyatkor,
úgy kóvályogtak feje fölött
a gondok.
A paprikák illedelmesen
utat nyitottak néki,
s apró paradicsomtövek
megannyi mosolygó bokra
úgy totyogott utána,
miként hajdani emlékei,
s miként majdani unokái:
némán, szoknyájába fogódzva.
Surrogtak a lehulló napsugarak,
a sötétedő ég aszott-kedvűen hallgatott.
Arcán mosoly suhant át: és mosolya nyomán
halkan fényesedni kezdtek a csillagok.
Csönd volt, hatalmas csönd. - Virágok szirmain
a hűvös harmat ájultan hevert.
A növekedő estben
napos holnapokat dédelgetett anyám -
s mintha ringatta volna, lassan elaludt a kert.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése