Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

*

*

 Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

Ha magányos fa leszek,
árnyékomba hívlak,
te csak fekszel a gyepen,
a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,
örökre az égen,
benézek ablakodon
minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,
néked dudorászok,
eloltom, ha rámhajolsz,
a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,
ma nagyon szeretlek,
hogy holnap mit mondok majd,
azt holnap kérdezd meg.

*

Jacques Prévert: Kik egymást szeretik

*

*

 Jacques Prévert: Kik egymást szeretik

szeretik egymást s ölelik
az éj kapuiban
s a járókelõk ujjal mutatnak rájuk
de kik szeretnek
senkinek sem léteznek
csak árnyékuk az
mely az éjben remeg
s kihív haragost megvetôt irigyet
kik szeretnek
senkinek nem léteznek
egyébként is messzebb vannak az éjnél
feljebb a napfénynél
elsô szerelmük vakító egénél


(Göbölyös N. László fordítása)

*

Majtényi Erik: Virágének

*

 Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.

Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.

Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtelenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dühöngőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.

*

Zelk Zoltán: Tavaszi vers

*

*

 Zelk Zoltán: Tavaszi vers


Tavaszi szelek puha sodra
a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak –
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.

Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!

Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe –
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!

Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel –
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!

S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat –
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!

*

Zsefy Zsanett: Simogató

*

*

 Zsefy Zsanett: Simogató

Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.

Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!

Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul, szeretlek.

*

Szikora Zsó: Most

*

*

Szikora Zsó: Most

azt gondoltam eleget tanultam

és már semmi se fáj
zokszó nélkül elviselem mindazt
amit rám szabtál
hogy megelégszem a van-nal
a lehetne helyett
nem akarok bizonyosságot
amikor bizonytalanul billegek
keljfeljancsi-mód
előre-hátra meg jobbra-balra
attól függ merről löknek oldalba
vagy rúgnak belém
belélegezném a maradék levegőt
amit meghagytak mások
ha lenne erőm
s ha nem légüres térben
lebegnék épp most

*

Tornay András: Lefestenélek

*

*

 Tornay András: Lefestenélek


Lefestenélek, de nincs olyan szín
Kifaragnálak, de eltörne a vésőm
Eltáncolnálak, de vérezne a lábam
Elmondanálak, de hazudnának a szavak

Ködbe, márványba, hangforrásba rejtőztél
S engem csak lépteim kopogása
kísér koporsómba
Így üres a vásznam, durva köveim
Megkonduló némaságom félretaszítva
Egyetlen esélyem maradt: megérinthetlek.

*

Kamarás Klára : Nincs visszaút

*

*

*

Kamarás Klára: Nincs visszaút


Már messze úszott mindaz, ami volt.

Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd:
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen:
Nincs visszaút.

Amit otthagytam, rég nem létezik.

Egy villanás, egy kép maradt csak itt
és csak a képzelet mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam és megváltozott.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:

Álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen egy idegen világban...

*

Válóczy Szilvia: Néha elmereng az ember...

*

*

 Válóczy Szilvia: Néha elmereng az ember...

Néha elmereng az ember ezen-azon,
Hogy miért marad lelke parlagon,
S mit gyakran kíván az éhes torok,
Úgy éhez a szív is, csendben zokog.

Aztán küzd, mert még hinni akar,
Harcolva érné el, mit eltakar,
Keserű, múltba tűnő pillanatokat,
Álmosan szőtt porrácsos fonalakat.

Néha akad spontán jó tanácsban
Választ rejtő szó, mint megoldásban
A sejtelem, a szív csak szökne szertelen,
Reményben hagyva az életet... küzdelem.

Néha elmereng az ember ezen-azon...
Mikor már tényleg kín a hitt hatalom...
Mikor a nyugalom már rég elszállt...
S csak rettegés marad, csak az, mi fáj...

*

Tornay András: Mindenki törékeny,...

*

*

Tornay András: Mindenki törékeny,...

Mindenki törékeny, de mindenki világít,
Mindenki fázik, de mindenki melegít,
Mindenki fél, de mindenki vigasztal,
Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal.

És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van,
És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van,
Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket,
Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet.

*

Kormányos Sándor: Maradnod kell

*

*

 Kormányos Sándor: Maradnod kell

Dobogó szívvel a messzeségbe nézni,
álmodni új és szebb jövőt,
elfogadni, hogy amiben bíztál,
most kártyavárként összedőlt.

Tudni azt, hogy más út nincsen,
s a láthatár csak délibáb,
itt kell élned, mert ha elmégy,
szíved úgy is visszavágy.

Maradnod kell, s behúnyt szemmel,
álmodni régvolt álmokat,
tüzet szítani hunyt parázsból,
és őrizni, óvni a lángokat!

*

*

*

 Jószay Magdolna: Április

  Szürke fellegeket terelget a szél,
még csupán a naptár ír áprilist,
ám csak bennünket tréfál meg a tél,
a természet illata árasztja a frisst.

Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt,
hó alól merészkedik a tulipán,
a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt
napokat, heteket, de végzete, lám

utoléri lassan. Már csordul az eresz
s cikázva érkeztek az első fecskék,
a kabátoknak is gyorsan melegük lesz,
hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.

 *

Nichita Stanescu: Ének a vágyról

*

*

 Nichita Stanescu: Ének a vágyról

Odasimultam hangodhoz, kedves.
Jó volt akkor ott nekem nagyon, kebleid melege dajkálta
homlokom.

Nem emlékezem, miről énekeltél.
Talán valamit a lombos ágról, folyóról, holdvilágról ami átjárta
éjeid.

De lehet, múló gyermekkorod temetted vélem itt
a szavak mögötti térbe el.
Nem emlékezem, miről énekeltél.

Játszottam kezemmel hajfürtjeid között.
olyan konok volt mind, olyan makacs,
észre sem vetted hogyan küszködök.

Nem emlékezem, miért zokogtál akkor.
Épp úgy, ahogy a szomorú alkonyoktól.
Talán szerelemtől,
szelíd szavamtól.
Nem emlékezem, miért zokogtál akkor.

Odasimultam hangodhoz, kedves és szerettelek.


(Koosán Ildikó fordítása)

*

Ady Endre: Jóság síró vágya

*

*

 Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

*

Ligeti Éva: Fény és árnyék

*

*

 Ligeti Éva: Fény és árnyék

Árnyad vagyok, tűnő homály
Lásd a bennem rejlő csodát
Rejtőzz lelkem fátyolába
Fürödj könnyem záporába

Fényed vagyok, úgy követlek
Mint a mézet csepegtetlek
Lelked édes sóhajtása
Szíved minden dobbanása

*

Nagy István Attila: Téged hívlak

*

*

 Nagy István Attila: Téged hívlak

Ha arra várok, hogy elindulj,
s megtaláljon a tavasz üzenete,
nem álldogálhatok gyáván
a folyó partján én sem,
s nem nézhetem, hol kisebb,
hol veszélytelenebb a víz.
Nem vágyom a túlsó partra.
Téged hívlak minden pillanatban,
s csendesen, de bízva remélem,
egyszer megérkezel hozzám.

*

Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

*

*

 Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

Nem hívhatlak szóval, csak féltő gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg,
És mégis így Veled meneküléseimben:
A földi idő jelenéből vissza, távol
Térben, időben rőtsugarú vágyaimmal
És Veled, ki fényeiddel ékesíted azt.
Viszlek szerelmem-óvó köntösébe rejtve,
Másoknak láthatatlanul, a földi létnek
Nyűgétől távol, feledve azt, a végtelen
Időben, és új rendet alkotunk magunknak,
Az ősi egyszerűen szépet, a létezés
Öröktől élő vágyát, hol lélek, szellem egy.

Ne várj csodákra, ahol a rend a létezés.
A lélekkel megáldott szellem az akarat
Megalkotója, és őrzője az érzelem.
Itt teljes az élet, mert nem rejtezik a szó
Fogságába a valót feltáró fogalom,
Csonkítva lényegét, torzók sokaságába
Kerítve, silányan cicomázva értelmét
S a törvényeket abba, abból alkotva meg,
Hogy védje, vagy tagadja az intézményesült
Eszméket, és vele az élni vágyó embert,
Silányult hétköznapjaiba torzítva,
És megalázva elfoszlott ünnepeiben.

Nem hívhatlak szóval, hát hívlak gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg.
És mégis Veled, az elmúlást feledtető
Éterben, lelünk még talán egy csöpp kis helyet,
Amelyet az ember nem vett birtokába még,
És feledve ott a földi gondokat, végre
Egymásra talál tévelygő szép szerelmünk.

*

Reichard Piroska: Vallomás

*

*

 Reichard Piroska: Vallomás

Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakitottál,
fehérebb, csillagosabb.

Kéz-kézbe mentünk és most nézem:
kezem halavány és illatos;
szemembe néztél s a szemem most
sötét és csillagos.

*

Őri István: S ha már többé

*

 Őri István: S ha már többé


S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

*

Mezei-Horváti Attila: Szólj hozzám

*

*

 Mezei-Horváti Attila: Szólj hozzám

Szólj hozzám,
nevess felém,
hogy minden rendben,
s nem egy év,
egy éjszaka csupán,
egy őrülten hosszú rémálom,
ami közénk szabadult.

S lám már ennek is vége,
itt vagy, kezed az ölemben pihen
s szemedben táncol a napsugár.

*

Nagy Bandó András: Nap

*

*

 Nagy Bandó András: Nap

Van-e szebb, mint a harmatos hajnal,
álmot idézni a felkelő nappal?

Van-e szebb a tűzsugarú délnél,
árnyékra lelni elvakító fénynél?

Van-e szebb a bíbor alkonyatnál,
száz felhőt színező lenyugvó napnál?

Van-e szebb? Talán csak a pirkadat,
mikor megláthatod, újra itt a nap.
    

 *

Nagy István Attila: Mert ami

*

*

 Nagy István Attila: Mert ami

mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol
nyársra tűz mint egy kardvirág
a nyári kertek illatát

kihajt benned mint daganat
a görcsbe rándult pillanat
itt állsz magaddal vitázva
csak lobog benned a fáklya

unt fény korszerűtlen szerep
belesápadsz ki érti meg?
mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol

*

Ladányi Mihály:Szerelemből

*

*

 Ladányi Mihály: Szerelemből

Szerelemből a szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből a szerelembe

Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedülből a magányosba

*

 

Tornay András: A fa határozza meg...

*

*

 Tornay András: A fa határozza meg...


A fa határozza meg a gyümölcsöt,
vagy a gyümölcs a fát?
Az Isten nélküli mővészet
gyökereiben gonosz, céltalan
és semmitmondóan üres
és mindentmondóan önző és hamu.

*

Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled

*

*

 Gámentzy Eduárd: Tavasz nélküled

Friss hajnali ébredés,
Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
- Téged köszönt,... téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod ... valahol?

*