Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

*

*

 Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

Nem hívhatlak szóval, csak féltő gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg,
És mégis így Veled meneküléseimben:
A földi idő jelenéből vissza, távol
Térben, időben rőtsugarú vágyaimmal
És Veled, ki fényeiddel ékesíted azt.
Viszlek szerelmem-óvó köntösébe rejtve,
Másoknak láthatatlanul, a földi létnek
Nyűgétől távol, feledve azt, a végtelen
Időben, és új rendet alkotunk magunknak,
Az ősi egyszerűen szépet, a létezés
Öröktől élő vágyát, hol lélek, szellem egy.

Ne várj csodákra, ahol a rend a létezés.
A lélekkel megáldott szellem az akarat
Megalkotója, és őrzője az érzelem.
Itt teljes az élet, mert nem rejtezik a szó
Fogságába a valót feltáró fogalom,
Csonkítva lényegét, torzók sokaságába
Kerítve, silányan cicomázva értelmét
S a törvényeket abba, abból alkotva meg,
Hogy védje, vagy tagadja az intézményesült
Eszméket, és vele az élni vágyó embert,
Silányult hétköznapjaiba torzítva,
És megalázva elfoszlott ünnepeiben.

Nem hívhatlak szóval, hát hívlak gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg.
És mégis Veled, az elmúlást feledtető
Éterben, lelünk még talán egy csöpp kis helyet,
Amelyet az ember nem vett birtokába még,
És feledve ott a földi gondokat, végre
Egymásra talál tévelygő szép szerelmünk.

*