*
Bodnár Éva: Önmagam gyóntatója
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Óh, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!
Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár,
és semmi, semmi sem a régi már...
Fájdalomként élem meg a perceket.
Akkor kérek egy csöpp szeretetet.
Odafigyelést - bármit, mi emberi:
Segítsetek a kínruhát levedleni!
Amikor már önmagamtól is csak rettegek,
és semmi sincs amin nevethetek,
mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény.
Nem jön segítség, eltűnik a remény.
Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat,
dühömben szűkölve bántok meg másokat.
Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen,
de a válasz közömbös, személytelen.
Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely,
ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért,
amit tesz, alkot, leír, vagy kimond...
Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond?
Óh, ha tudnám, mit miért teszek?!
Vezessetek hát, segítő kezek,
hogy önmagamban keressem a fényt!
Eldobva minden ártó véleményt.
A keserűség szobrát összezúzva,
mégiscsak Ember tudjak lenni újra!
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése